Örökre elment… hogyan éljem túl?

Link másolása

Többször fordultak már hozzám sportolók és nem sportolók azzal a témával, hogy meghalt egy közeli szerettük. Mit és hogyan csináljanak, hogy jobb legyen. Minden esetben továbbirányítottam őket szakpszichológushoz. Nem vagyok gyásztanácsadó és nem is szeretnék most sem azzá válni. Üres frázisokat meg végképp nem szeretnék durrogtatni.

Sokszor foglalkoztam már azzal a témával, hogy a mentális erő nem más, mint az a képesség, amivel az ember képes megbirkózni az élet kihívásaival, nehézségekkel.

Vajon van-e nagyobb kihívás, mint megbirkózni egy szeretted halálával?

Az elmúlt hetekben, pontosan 2024.10.20. 20 óra 22 perc óta nagyon-nagyon közel érzem ezt a témát. Édesapám halála olyan gondolatokat fogalmazott meg bennem, amiről, ha írok segíti a veszteségem feldolgozását. Mindenkitől elnézést kérek, aki ezt önzőségnek, öncélúnak tartja. Kérem, ne olvassa tovább a cikket. Nem szeretném a gyász folyamatának lépcsőelemzését sem publikálni, oly sokan megtették már.

Édesanyám 10 évvel ezelőtt ment el, olyan hirtelen, hogy sajnos azóta sem emlékszem mik voltak az utolsó mondataim felé, főleg, hogy épp nyaraltam, így telefonon beszéltünk utoljára – biztos valami lényegtelenről. Ott sokk ért…

Édesapám távozására részben fel voltunk készülve, bár erre, mint mondani szokták nem lehet felkészülni. Állítom, hogy fel lehet. Beismerni, hogy valaki, aki a legközelebbi szeretted nem lesz már egy bizonytalan időponttól félelmetes érzés. Szó szerint rettegtem a naptól, de tudatosan kihasználtam a hónapokat, heteket, napokat, amennyire tudtam. El tudtam köszönni tőle, teljesen más volt így elengedni, mint Édesanyámat. Nagyon fáj és szomorúsággal tölt el, hogy Édesapám nincs már élő fizikai mivoltában, de él bennem, él az emlékeimben, él azokban az értékekben, amiket átadott.

Az egyik legnehezebb lépés a nyilvánosság felé közölni. Miért? Ha kimondod, leírod ott kész tényként kell elfogadni, hogy nincs többé. Emellett én nem szeretem, ha sajnálnak. De aztán ezt át kellett ezt definiálnom, mert a sajnálaton túl az együttérzést látom, érzem. Főleg a szeretteim és közeli barátaim segítik az új mindennapjaimat.

Furcsa, hogy nem hívhatom fel, hiányzik, hogy nem kell kenyeret sütnöm neki. Hiányzik a hangja. Félek, hogy elfelejtem a hangját…  A lakásban meddig érzem az Ő illatát? Látom a rezdüléseit. Látom magam előtt, ahogy dühöng, hogy nem közvetítenek Veszprém, Falco meccset a tévében. Hiányzik, hogy a biciklijét nem zárja már le a házunk előtt, többet nem kell elővennem a legmélyebb kanalunkat, mely talán merítőkanálként funkcionált már. Lassan beköszönt a tél, nem kell a télikabátját kimosnom, nem kell bevásárolnom neki. Nem fogja elmondani a favicceit huszonegyezredszer. Mindig, amikor eszembe jut mosolygok, de van olyan is, hogy sírok vagy indok nélkül elcsuklik a hangom.

 Talán másnak is segítség, ha megosztom a mentális erőmnek mit köszönhetek!

• Nem a külvilág véleménye számít! Nem érdekel, hogy bárki megszól, hogy nem hordok feketét – nem a szín fejezi ki a veszteséget. Sohasem hordtam feketét, nem is fogok. Édesapám sem rajongott ezért a színért.  Most is csak a saját elvárásaim, értékeim szerint kezelem a technikai teendőket. (Egyeztetve persze nővéremmel). Kizárom a zavaró tényezőket, pl. mit fognak szólni? - jellegű kérdéseket.
• Vállalom, hogy vannak jobb és rosszabb napjaim ebben az időszakban is.
• Ismerem magamat, tudom, hogy mi tölt fel és még tudatosabban tervezem ezeket a programjaimat. Járok edzésre, meccsre, kávézni, ebédelni, mint eddig is. Köszönet a páromnak és barátaimnak a sok-sok támogatásért.
• Nem zárkózom be, de ha majd az esik jól, akkor megteszem.
• Vizualizálok, most a sporttal ellentétben nem a jövőt, hanem a múltat. Emlékezem.
• Figyelek az énidőmre.
• Megélem és kifejezem az érzéseimet, kommunikálok és határokat szabok. Vállalom a rossz pillanataimat is.
• Elfogadom, hogy mindenki másképp gyászol, nincs „helyes” vagy elvárt módja a veszteséggel való megbirkózásnak.

 

Igen most egyáltalán nem egyszerűek a napjaim, de figyelem a saját reakcióimat és hagyok időt magamnak a veszteségem feldolgozására.

Egyetlen egy tevékenységemet felfüggesztettem a temetésig – sportolókkal nem foglalkozom. Hiszem, hogy nekem kell rendben lennem ahhoz, hogy másnak segítsek! Köszönöm ezt a pár hét türelmet nekik! Felelősséggel döntöttem így.

Felhívom mindenki figyelmét arra, hogy ha elakad a gyász feldolgozásban forduljon szakemberhez!

Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is!

Link másolása