Kis gyerek - kis gond, nagy gyerek - nagy gond

Link másolása

Legalább is ezt mondják.  És ez igy van, vagy nem így van, de legfőképp talán, attól függően, kit kérdez az ember (lánya).

Érdekes dolog, ez a gyerekkérdés. Kiskoromban, már nem emlékszem pontosan, talán alsós lehettem, óriási sérelem ért a szüleim részéről. Hogy mi volt a sérelem tárgya, már a múlt homályába vész, de két hüppögés között megfogadtam, hogy én ilyen galádságot soha nem fogok elkövetni a gyerekemmel.

Nagyon sokan vagyunk így vele, hogy gyerekként megfogadjuk, hogy soha nem leszek olyan, mint anyám vagy apám… Aztán jön az a pillanat, amikor a 180-ra szökik a vérnyomás, amikor a racionális ént ez a vérnyomás kilőtte a „sztratoszférán át a végtelenbe’, és akkor maradnak a zsigeri reakciók, amit gyerekkorunkból hoztunk magunkkal. Amikor pedig sikerült nagyjából lehiggadni, akkor jön a döbbenetes felismerés, hogy „Úristen! Olyan vagyok, mint…!” Hát igen, elég nehéz ezen túllendülni.

Aztán gimiben már nem akartam gyereket, a történelemtanárom legnagyobb megdöbbenésére. Most pedig Kiskrampónak köszönhetően egyre több az ősz hajszálam, de ügyesen titkolom a fodrászomnak köszönhetően.

Mire is akarok ezzel kilyukadni? Ahogy telik az idő, erősen változik a hozzáállásunk ugyanahhoz a dologhoz. A szüleink úgy gondolták, hogy jó munkát, ha végeztek, ha vittük valamire az életben: lett önálló egzisztenciánk, saját családunk és nagyjából képesek vagyunk megállni a saját lábunkon. A gyerekek lelki világával keveset törődtek. Azóta változott a világ, és most -úgy látom- az az általános trend, hogy a szülők mindent (is) a gyerek boldogságának vetnek alá, még a saját életüket is. Az arany középút pedig elveszni látszik és közben pont nem a gyerekekről szól a történet.

Ezért is szeretem Vekerdy Tamás könyveit. Nem akarja megmondani, hirdetni az igét, hogy már pedig kérem szépen, gyereket nevelni így meg így kell. Az ő álláspontja szerint

1. hagyni kell a gyereket gyereknek lenni, nem kell már óvodás korában mindenfélére órára hordani. Másszon fára (bármilyen banálisnak is tűnik, ez egy igencsak fejlesztő tevékenység: a megfelelő szem-kéz-láb-koordináció elengedhetetlen), legyen koszos – „koszos gyerek – boldog gyerek” (ez alapján Kiskrampó iszonyat boldog gyerek lehet, mert a héten 2 nadrágját szakította ki a nagy bandázásban) és játsszon, amennyit csak jól esik. Ehhez nem kellenek csili-vili játékok, hanem olyanok, amelyek megmozgatják a fantáziáját.

Emlékszem, Kiskrampó ~4,5 éves volt, egy kellemes délelőttöt eltöltött a kertben egy ültetőfával (bekerülési költség ~300 ft), mert minden vakondtúrásban kuflikat keresett a föld alatt. Mivel ez a küldetés sikertelen volt, utána talált egy meztelen csigát, aminek falevélből épített ágyat, betakarta és olvasott neki esti mesét. A csiga mese végére jobb létre szenderült.

1. a szülők pedig amúgy sem tudják nevelni a gyereket, mert olyan nincs. Amit tudnak, megfelelő példát felállítani és jelen lenni a gyerek életében
2. Ahhoz, hogy ez meg tudják tenni, a szülőknek, mint ember is ki kell teljesedni: érezzék jól magukat a bőrükben, legyen hobbijuk, kapcsolódjanak ki, legyen életük, mint felnőtt és nem csak szülő.

Ez egy érdekes gondolat, hogy alapvetően nem a gyereket kell nevelni, hanem a szülőt. Ennek kapcsán került kezembe L. Stipkovits Erika Szeretettel sebezve című könyve.

Amikor mi voltunk gyerekek, más volt a szülők hozzáállása a neveléshez. A szüleink már azzal elégedettek voltak, hogy életben maradtunk, és vittük valamire az életben: lett önálló egzisztenciánk, saját családunk és nagyjából képesek vagyunk megállni a saját lábunkon. A gyerekek lelki világával keveset törődtek, lsd. életben maradtunk. Próbálták tenni a dolgukat, jól – rosszul, a legjobb képességeik és belátásuk szerint. Az ő hozzáállásuk a szükségleteinkhez bennünket is formált, és azáltal lettünk olyanok, amilyenek. Számomra sok érdekes felismeréssel szolgált, sok mindent megértettem abból, hogy mi mozgat engem, miért olyanok a reakcióim bizonyos esetekben, amilyenek.

A könyvben 8+1 szülői archetípus szerepel:

1. A túlféltő-túlkötődő szülő, avagy a BOROSTYÁN

2. A szereptolvaj szülő, avagy a SZÜLŐSÍTŐ

3. A túlkövetelő szülő, avagy az IDOMÁR

4. A barát szülő, avagy a JÓ FEJ

5. A mindentudó, Mr. és Mrs. Tökéletes, avagy a SZUPERSZÜLŐ

6. Az érzelmileg zsaroló szülő, avagy a MÁRTÍR

7. A távolságtartó szülő, avagy az ÜVEGHEGY

8. A bántalmazó szülő, avagy az AGRESSZOR

Az elnevezések már önmagukban is elég beszédesek, a felnőtté válás szempontjából elég egyik sem túl egészséges. És végül a +1, Az elég jó szülő, avagy a BÁTORÍTÓ. Nagyjából megtudjuk, hogy mit is takar ez a dolog, de ez minden gyereknél más-más, mitől lesz valaki elég jó szülő. Ennek kapcsán, nincs feltétlenül egységes álláspont, de abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az elég jó szülő ismérve, hogy nem tökéletes és ezt tudja is magáról.

Szóval, igen nehéz megfogalmazni, aztán átültetni a gyakorlatba ezt az elég jó szülőséget. Az ember küzd, mind lúd a jégen, kicsit próba-szerencse, amolyan emberkísérlet szaga van a dolognak. Van, akinek ez jön be, van, akinek az, nincsenek általános módszerek. Vagy mégis?

A BDMK-ban akadtam erre a könyvre. Érdekes a címadás, de ami a legfontosabb, ne dőljünk be neki! A szerkesztő/fordító írja még az elején, hogy nem volt egy egyszerű mutatvány fordítás, mert az angol eredetiben használt szó az „entitlement”, amire elég nehéz jó magyar szót találni abban az értelemben, ahogy a szerző használja. Itt arról van szó, hogyha a szülő hagyja, akkor a gyerekben kialakul egy olyan érzés, miszerint vannak dolgok, amik „nekik járnak”, amire ők „jogosultak”, mint pl., hogy a szülő kiszolgálja őket, a legdrágább sportcipő, a legújabb műszaki kütyü, bármi, akármi. A legtöbb szülő meg is adja lehetőségei szerint ezt a csemetéjének, hiszen annyira szeretné, és ha minden kívánsága teljesül, akkor ő, mármint a csimóta, végtelenül boldog lesz. Vagy nem. Vagy egy olyan felnőtt lesz belőle, aki teljesen képtelenaz önálló életre, mert sohasem tanulta meg, hogy gondoskodjon magáról, hogyan küzdjön meg dolgokért, mert valaki (tudjuk ki) mindig minden akadályt elhárított az útjából.

Ehhez a szerző nem találja fel a spanyolviaszt, hanem azt mondja, hagyjuk, hogy a gyerek csinálja. Ha nem megy elsőre, megy 20-ra. Tegyük olyanná környezetet, hogy könnyebben meg tudjon birkózni a feladattal, amit neki szánunk. Elvégre, minden gyerekben ott van a kíváncsiság, hogy utánozza a szüleit, mindig ott sertepertél (más megközelítésben láb alatt van), ahol az igazán fontos események zajlanak és benne akar dolgok közepében. Így egy idő után, már természetes lesz számára, hogy elvégezze ezt, amit a képességei lehetővé tesznek és ott fog buzogni benne a tettvágy.

Ez leírva, mind szép és jó, de sokszor kudarcba fullad a dolog, mert a sikertelenség nem csak a gyereket, de a szülőt is frusztrálja és akkor elindul a verseny, ki adja fel előbb.

És akkor vissza is kanyarodtunk Vekerdy gondolatihoz: a szülőnek kell lennie egy másik életének is a szülőségen kívül, ahol feltöltődhet, hogy aztán Don Quijote-ként visszatérhet a gyereknevelés szélmalomharcához.

Említett könyvek:

Vekerdy Tamás: Jól szeretni
Kulcslyuk, Budapest, 2013 - ISBN: 9786155281105

L. Stipkovits Erika: Szeretettel sebezve
HVG Könyvek, Budapest, 2018 – ISBN: 9789633042915

Amy McCready: Az én, én, én járvány
XXI. Század, Budapest, 2016 - ISBN: 9786155373862

Dániel András: Kuflik a föld alatt
Pagony, Budapest, 2019 - ISBN: 9789634104438

Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is!

Link másolása